Magyar bölcsődal

Ráteszem kezemet a szájukra,
hisz gyerekként sírnak, ordibálnak,
hallgatni nem érdemes, anyának se őket.

Bölcsőben ringatom a türelmet,
mélyen feszít a mellkasa, nyávogásra készen,
ha fejvesztve rohangálnék se nyögdécselne,
mosolyog, úgyis tisztába kell tennem.

Kisfiúként néz ki az ablakon a hatalom,
szemlélődik és nem fél megkérdezni, mi az ott,
nézi a tájat, úgy hiszi, minden virágfejnek ő
a példaképe. Válaszul szirmok hullnak a földre.

Magányos totyogóként masírozik át a szobán
a szabadság, a szerelembe kapaszkodik,
ha nincsen, akkor jó lesz asztal, polc vagy ágy is.
Ölembe ülne, ha engedném, ha szeretné, de oly
önfeledten mosolyog, nem veszem el tőle.

Kezemből színes golyók hullanak a földre,
de a becsület mindig visszahozza, az ágy alól,
az önelégült hatalom keze közül, mert nincs
akadály számára. Majd jólnevelten fejet
hajt a térdemen, és tiszteli szülőanyját.

A gyalázat a kádban kuksol, hangtalan,
fürdetésre készen, suttogva beszél,
mossam meg a hátát, a köldökét és a fejét.
Mit rákentek fivérei és egy szem nővére.

Minden este mesélek nekik egy szép országról.
Imádkozva mondom el szent neveiket.
Rabok tovább nem leszünk, nem leszünk,
ismétlik újra. Gyerekként teszem őket sírba.