Permutációs fúga



Múljak csak el,
faljad be tériszonyom, gyengeségem,
széket, ágyat, velük együtt a várakozást,
a bánatot, az egészet, ami ezzel jár,

legfőképpen az asztalon felejtett cukrot
pusztítsd el, hisz vakon tapogatózva is
rátapintok, mert fehér foltokat azért
még látok, látok, látok, látok, látok

ki- vagy eltolod a bútorokat körülöttem,
nem sok helyet találsz,
nem is kerested körülöttem a helyedet,
egy fiatalabb asztalnál fiatalabb kéz
kereste a tegnapi helyet,

elfordulok.
arccal a fénynek állsz, elfordulsz te is,
az árnyékunk hat óránál összezár,
nézzük a téli fákat, a vakfehér éjszakákat,
a csuklyás szobrokat,
meg például a kék felhőket, azt hiszem,
addigra leülsz, te is elfáradsz,

az ismeretlenség hozott össze minket,
az ismeretlenség tart össze minket,
az ismeretlenség tanít meg minket

egy pohár vízre, egy falat süteményre –
ez esetben egy falat gyógyszerre –
megtanít minket a rettegésre,
a szomjúságra, arcok felismerésére,

hogyan merd a másikra rácsukni az
ajtót, a fedelet, a szemedet, a kriptánkat