Igazából a verslélektanról, alkotói folyamatokról szeretnék beszélni. Mégis gyilkosságról, gonoszokról és jókról fogok. Ezekről a szenvtelen sztereotipizált szavakról. Szavakról? Nem a legjobb szó rájuk. Hiszen jó érzésű ember nem mondja ki őket. Bepötyögve vagy leírva pedig egyszerűen hitetlenek. Nem kell a sarki közértbe se lemenni értük, egyik másik könyvben, hirdetésben, valószínűleg bárhol szemügyre vehetjük őket.
Volna olyan ember, aki mágikus szavaknak tartja őket, ha kimondjuk őket, másokra, magunkra, eldöntünk valamit, legyen valaminek a vége, sose gondoljuk komolyan. De én most komoly szeretnék lenni. Higgyük el ezt most nekem.

*

Nem fogok idecitálni senkinek se a nevét. Se nem gőgből, se nem merészségből. Egyszerűen a tisztánlátás oka miatt.
Szóval mit is jelent egy gyilkosság, mit jelent a gonosz, gonosznak lenni, gonosszá lenni, és mit is jelent az, hogy jó. (látod, elég, ha a jót egyszer említem meg) (a gonosznak teret kell adni, hogy ellepje) (a jónak se tér, se szó, semmi se kell)
Ha egy idegen nekifut, kinyilatkoztatja, mi a gonosz, mi a jó, akkor az már maga is gyilkosság. A szavak meggyilkolása. De én magam félénken és félősen állok ennek. Félénken, mert sejtem, hogy a végén magam is összetörök. (miként, az most lényegtelen) (ki-ki a maga kedvére behelyettesíthet, akármit) Ahogy a lengyel Byłam/ Byłem. (Elmúltam) Félősen, mert a szövegbe bele kell halni.

*

Beszélhetnénk orákulumról és miszticizmusról is, de a gyilkosság nem más, mint önmagunk keresése, önmagunk megfeleltetése. A különösen elkövetett gyilkosság nem válik hasznossá másoknak, az elhunytnak és hozzátartozóink semmiképp. Nekem miért válik azzá? Mert megbélyegeznek? Gyilkos, ezt mondják? Beteg, vagy ezt? Előrébb jutottam egyáltalán? Igen. Beazonosíthatom magam. Betegként. Ha eljut ez egyáltalán hozzám. Szociopata, ezek után ez jön majd. Mert a szenvedést nem látom, a félelmet a másik szemében sem, de a magaméban sem. Büszkén mondom el, hogy képes voltam rá, ahogy testvérem torkán az eltört repülőgép darabjait lenyomtam, pusztán haragból. Öt éves volt. De azok a repülődarabok nem fájtak nekem se, öcsémnek se. Addigra már halott volt. Mégis megváltás nekünk. Ha leírjuk a gonoszt, ha kiírjuk a gonoszt belőlünk, a rossz emléket, akkor jók vagyunk. Ha egy versben másról se írunk, mint szenvedésről, a halálról, igazi gonoszsággal, akkor mégsem vagyunk gonoszak. Mert a boldogságért tesszük, a megbánásért. Addig gyilkolunk, amíg el nem érjük az igazi hatást. Sorozatgyilkosok leszünk, képesek leszünk a nevekért ölni, oly apróságért, mint az ábécé. Vagy mint a szőke hajszín. Mert nem láttunk elég vért, hogy igazán fájjon. Hogy megöljük önmagunkat. Hisz a gyilkosság mégiscsak öngyilkosság. A halál nem a halottnak fáj, hanem az élőknek. És arról, hogy képesek vagyunk kimondani, hogy elmúltunk.

*

Egy káromkodás elég lenne hozzá? Nem. Egy indulat leírása? Nem igazán. Rontás, átkozódás? Nem vagyunk boszorkányok, sem ördögök. Nem értünk ezekhez. Emberek vagyunk, ezért emberként tudunk tenni valamit. Őszinték vagyunk. Amibe bele lehet pusztulni. Szerettem volna egy lánytól gyereket, ő a barátságát adta mindehhez. A barátságát és a szívét is adta volna, de kegyetlen voltam: más nem kellett tőle, csupán a gyerek. Majd kurvának neveztem. Kegyetlenség volt. Az kellett tőle, amitől igazán nő, de magát a nőt, azt elutasítottam. Mert önmagában az ember lényeges. Ennek ellenére egy csipogó, apró fényes tekintetű kislányt szerettem volna tőle. Ami akár rá is hasonlíthatott volna. Azóta gyűlöl, én pedig lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam, hogy átkozódjon, megbélyegezzen.

 

" a számtól nyálas, önző mód gyűlöltelek meg, hogy
fájjon, de azt nem tudom, kinek, szóval kurva lettél, azt
pedig nem szeretem, nem tudom elfogadni, nincs rád
jobb szó, nem tudok jobb szót, nem lehet, meghalt az anya,
nincs gyerek, nincs gyerek, NINCS GYEREK"
(Óda; maradék vagy siralom)

Ezek után bárminek nevezhetnének az emberek, legfőképp gonosznak, de én semmiképp nem érzem magam gonosznak. Mert mindezt egy sor bizonytalanság előzte meg. Minden gyilkosságot megelőz valami. Ha azt a görcsöt figyeljük meg, mitől vált ez a lírai én ilyenné, akkor bízhatunk abban, hogy ennek is megvolt az oka. Ha egy nő különös kegyetlenséggel áhítozik a másik barátságára, érthetetlen módon, amíg a másikban eldöntendő kérdéseket állít fel önmagában, az megérdemelten kap olyan megbélyegzést, mint a kurva. Az ehhez tapadó negatív konnotáció mögött erős pozitivizmus is áll. Ha abból a mátrixból indulunk ki, hogy a nő a teremtésért felelős, a szülésre, míg a férfinak ehhez többet kell letennie, hisz a férfi élőlényt nem tud létrehozni. A kurva az a nő, aki a férfiak érzésével úgy játszik, akár egy férfi. Hagyja, hogy a férfiak élvezzék a produktum nélküli szexet. Érzés nélkül hagyja, hogy a férfiak kéjük tárgyát kielégítsék, sikertelenül. De ezek azok a nők, akik a férfiakat kioktatják, tanítják. Megtanítják az őszinte érzelmek felfedezésére. Merthogy a kurva önmagának ártva, ismeretlen emberek kénye kedvére kiszolgáltatják magukat, a közös cél érdekében. Megölik magukat, azért hogy a másikért tegyenek valamit. Ahogy ez a lány tette. Ezért volt ő igazán jó. És ez után már nem várhatunk el tőle semmit. Ennél többet nem is adhatott volna.