BPD-Fughetta


mitől idegen a tulajdonnevem, más személyiét tettem el?
női név hallatán megrángatom a vállam,
pedig szüleim görcsösen kisfiút szerettek volna,
mégis szívesen gondolom magamról, egyszer lány leszek,
valami átmászik a könyveimen, irányát és sebességét
eleve nem figyelem, határozottan mondom, nem volt fekete,
a lap alján, a kilences számnál vesztettem el,

csakhogy ez a kisfiú egy lánnyal játszott éveken át,
ez a kisfiú volt az, aki meg tanult járni, magassarkúban,
ugyan ő volt az, ki a kézfejeken a körömágyat,
az arcokon a megmozdult ajkak ívét és vastagságát,
és nem különben a bikini-vonalára figyelt,

ne lenne olyan perc, amikor ne lepődne meg azon, hogy
a felolvasáson készült hanganyagon, fejhangon beszél,
cseveg, csicsereg, mint hercegnő a mesében,
teszi ezt határozottan és magabiztosan,
hiszen csábítani akar, elcsavarni férfiak fejét,

akinek nem volt sose gyerekszobája, nővérével
osztozott egy félszobában, újabb és újabb pasijaival,
és szándékosan nem kedveli a rózsaszínt,
minden alkalommal keresi azt a pillanatot, amikor
a szenvedésről beszélhet, bánat és sírás nélkül,
nehogy bárki észrevegye önmagára festett maszkját,

ekkor és csak ekkor látod őt igazán fiúnak,

olyan fiúnak, aki rezzenéstelenül nézi végig mások
vagy ismeretlenek halálát, mint egy katona, aki
mindig arra vár, hogy szeretett feleségéhez hazaérjen,
akit igazából a bunkerban és az árokban, a rohamkocsi
tükrében látott először, önmaga személyében