MONOLÓG EGY MELEGNEK

A történelemben -
királyi udvarban, szultánok szobáiban,
császárok kertjében, a führer jelenlétében
nem lehetett kéjes gondolatokat megsúgni,
nem lehetett középkori pajzánságokat

meglesni, megfigyelni és végignézni,
semmiképp se lehetett beszélni másokról,
meleg szimbólumokról, vágyakról, szépről,
ahogy az iniciálékon virít Veronában,

az erkélyről ledobott rózsaszál se jelenti
a vízkereszt kajánságát, csupán egy
hervadt virágot, amit a kórházi szobából
dobott ki az éjszakás nővér az asztalodról.

Nincs értelme piros szívekről beszélni,
hosszú esőzés után a nap alá nézni,
amikor az ölelés, a csók, a szeretet
lesz a tabuizálva, az őszinteség kizárva.

Ahol a név az árat jelenti a szemedben,
amikor az eljövök másnap a soha
szinonímájává vált és mosolyodban
mindig van valami ijesztő vallomás.

Nincsen felhő, amit berózsaszínezhetsz,
fehér lap, amire a gyerek rárajzolhat,
tiszta víz, amiben az este mocskát mosd,
kötött sál, amibe belekapaszkodhatsz,

mindössze néhány használatlan dolog,
szívárvány, az érted küzdők matricája,
lila tenyérnyom, a homofóbia fenekén,
a szabadság gyűrűi, legfőképp a vörös,

rózsaszín, amit akkor is viselned kell, ha
nem akarsz, mert nem vagy büszke rá,
ha azaz amszterdami Homomonument,
ha hivatalosan bocsánatot kértek, akkor se.