Utolsó, megkésett levél tarnobrzegi Pálhoz


Azt hiszem, a francba, el kell mondanom valamit,
persze, tudom, minden szar levél vagy bármi más
így kezdődik, de nem érdekel, nem is tudom, hogy
a picsába kezdjem, hisz elmondhatnék mindent
az ég egy adta világon, igazából azt se tudom, hol
kezdődik az én történetem, nincs olyan film vagy
balett vagy egy szerencsétlen musical, ami erre
pontosabban rám szentelné az idejét, pedig úgy
szerettem volna, mégis, igazából lényegtelen,
fiatalon, akkor, amikor apám szívszanatóriumban
feküdt szívinfarktus után, a templomba járás után,
minden kibaszott látogatás után úgy éreztem, hogy
álszent vagyok, rettentő büszke volt rám mindenki
a betegsége felépülése után, hogy képes voltam
anyám kérdésére azt válaszolni, hogy igen és ő
erre nem csapkodott, nem vágta a fejemhez a
biblia odavágó passzusát, egyszerűen kérdezett,
majd hallgatott, majd újra kérdezett és nem is
nézett a földre, csak, egyszerűen a szemembe,
egyikünk se sírta el magát, mintha érdektelen lett
volna az egész, nem számára, számunkra, mert
engem se nagyon érdekelt, pusztán egy általános
mondat hagyta el a száját, hogy nem akarja,
hogy olyan helyekre járjak és ne legyek kurva,
nem akarta tudni, hogy addigra már hasonlóképen
tettem, ha buliba nem is jártam, baszodába annál
inkább, ahol eljátszottam az üresfejű hamupipőkét,
aki bárkinek hagyja, hogy felhúzza a lábára az
aranycipellőt, és jómagam képes voltam fogadásból
eljátszani egy fiatal fiúval, aki igen vallásos családból
jött, igen, mint egy szájba baszott hálivúdi filmben,
fogadás volt, azt mondtam a barátnőmnek, hogy
igenis megpróbálom vele, pedig kifejezetten nem
tetszett a szerencsétlen, és ő feladott mindent értem
és vállalta, hogy családját a kis faluban megnézzék,
a család fia meleg, elhitettem magammal, hogy
bármi amit teszek, kiabálok vele, jól megverem,
az ő egészsége érdekébe teszem, segítek neki,
és közben elfelejtettem, hogy ez a csúnya fiúcska
mindennap bejött hozzám a kórházba, annak ellenére,
hogy másba lett szerelmes, sose felejtem el,
aztán újra úgy viselkedtem, mint egy igazi buzi, de
lassan rájöttem, hogy beszélgeti akarok velük, és
szeretkezni velük de nem ment, elhajtottak, mint
macskát szarni, belém martak, kijátszottak és eltűrtem,
akár egy vezeklő katolikus, aki bűneiért szenved, és
letettem arról, majd egyszer valaki rám talál,
újra mélyülő depresszióba estem, ekkor találtam rád,
ott a pokol közepén, aki boldoggá tudott tenni egy este
alatt, egy másik országban, és tényleg úgy néztél ki,
mint Piazza della Signoriában Michelangelo Dávid-szobra,
aki egyszerre volt félénk gyerek és határozott férfi,
tudod, minden nagyon jól megy, jól érzem magam és
nem is vágynék ennél többre, mert apám mondta,
nincsenek véletlenek, mikor elvágtam a lábujjam egy
pohárba - amibe beleléptem -, és ha hiszed, ha
minden lezajlott előttem, akár sírós filmben, és
tudod, a végén mindenki megkönnyezik, mert tudja,
hogy vége lesz, mert rátaláltak a boldogságra,
talán nekem ezek az utolsó képkockák peregnek le,
és lehet, amire a vers végére érek, a stáblista