A FOGOLY ÉS A TISZT

Akár a cellában a ministránsfiú.
Reggel a misére siet, mintha kötelessége lenne.
A Bibliát a Jelenések könyvénél nyitja ki.
A miséző pap rá se figyel. Azt hiszi,
buzgó imádság közepébe vágna, ha rászólna,
így nyugodtan folytatják munkájukat,
zavartalanul, mosoly nélkül, mert úgy könnyebb.
Nincs olyan nap, amikor ne lenne érdekes
a vízbefulladás, az átszúrt tüdejű néma szavai,
a kiéheztetett kutyák lakomája az asszony-féregből.
Elmegyek, mondja a növendék. Én elmegyek.
Feláll? Nem jutna messzire. Álmodtam, mondta.
Én álmodtam arról, hogy elmegyek,
fordult hozzám. Nem értem, válaszoltam.

Én álmodtam, a városba mentem, az utcán
sétáltam, nyakpánt és ruha nélkül. Megvertek.
Éreztem a dühös férfi szagát,
benzin, olaj, csípős kolbász, kenőzsír szagát.
Éreztem a bicska hideg élét, a combomba
fúródott. Éreztem a fájdalmat.
Majd az árokban heverek, akár a kutyák,
akár a részeg. Mocskos lettem,
mint ők. Mégis átkozott kurvának szólítottak.
Nem mész el, mondom neki. Álmodtam, mondta.
Én is álmodtam. A kezedet fogtam, úgy.
Fogtam a kezedet. És mosolyogtam. Nem mész el.
Menj vissza a celládba, menj.
Ott nem bánthatnak, a templom falai között

nem bánthatnak. A celládban sem.
Mert te itt pap leszel. És senkit sem érdekel,
mi voltál, bűnös vagy kurva.
Te itt pap leszel. Ők fognak meghallgatni
téged, neked fognak gyónni, meggyónják bűneiket.
Meggyónják, hogy rád támadtak és megvertek,
meggyónják, hogy megvertek és megkéseltek,
meggyónják, hogy megkéseltek és árokba dobtak,
mert ők ezt teszik. Te pedig végig szenveded a történetüket,
nem tudsz majd mosolyogni rajtuk, de sírni se,
és isten nevében esdeklésüket megbocsátod.
Ismét álmodsz. Fekszel az ágyban. Őrizlek téged.
A fiókod aljáról előveszem a rózsaszín háromszöget,
sárvéres, őrzöd, mint a hazatért tisztek az egyenruhát.