Louise Glück
NYÁRI KERT

1.

Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam,
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig
miként az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden fényképen.

Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán egy kerti szék, egy sövénysor és néhány fa.

Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben
árnyékuk összeáll.

Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –

Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?

Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.

Forrás: Poetry Magazine (January 2012)
Fordította: Nagypál István