EGY FÉRFIT HÁZHOZ

Valahogy mégis otthon kötsz ki.
Az miért van, hogy mindig egy férfi vendéget
várunk haza? Igen anya, mondtam.
Nem, drágám, most nem leszek cseléd.
Nem én fogom helyetted leszedni az asztalt.
Nem engedtem meg, hogy felállj.
Ülj vissza kedvesem, kedd délután van,
három óra után biztos megérkezik.
Azt azért hadd mondjam el, anya,
behozhatnád a szobába azokat a porcelán
figurákat, amit apától kaptál.
Már elindultam az ajtó felé, de
mindig volt valami, amiért marasztalt.
Ülj vissza, nézzük meg együtt
azokat a képeket a fiúkról, hiszen
régen szeretted még őket, mondta anya.

Névtelen arcok vonultak el előttem,
ahogy a rijekai dokk előtt a halászladikok.
Én már nem várok semmiféle vendéget.
Elmúlt húsvét, aztán a nyár is.
Nem várok fiúkat haza, anya. A szomszéd macskája
átmegy az utcán, biztosan szuka. Miközben
a csörege fánkot beszórod porcukorral.
Emlékszel a csütörtök estékre, mondja ő,
volt, amikor éjjelig vártalak haza.
Mint éppen most várunk. Kívülről
tudom a folytatást. Ezt miért csináltad?
Igen, tudom hány éves vagy.
Most mit csinálsz? Nem is tudom,
járok egyet. Még nem mehetsz el. Nem igaz.
Elmegyek. Legfeljebb a kertig, vagy
az utca sarkáig. Elszívni egy cigit.

Lesüti a szemét. Értetlenkedik, pedig jól tudja,
hogy azok a színes ruhákat miért vettem.
Neked még sose tetszett egy fiú sem?
Nem igazán. Talán egy. Mindig ugyanaz.
Éppen a jelenlegi. Azt képzelem,
olyan dolgokat teszel, amikért te is elpirulsz.
Az albumban felfigyelek mama képére,
ahol éppen a büdöskét öntözi és istennek se
a kamerába figyel. Persze, azt se hiszed el, hogy
normális vagyok, hogy nem zavar, amit csinálsz,
szóval, fiúkkal vagy fogjuk rá. A napfényt
visszaverték a kivágott papírfigurák
az ablakon, de árnyékuk becsíkozza arcom.
Úgy mondanám neked, hogy nem állok szóba
veled. Még van tíz perced. Köszönöm,
de felejtsd el őt, dolgozik, majd hazajön.