DISZTÓPIA
Egy rozsdás kéményen keresztül
vezet le az út, a létráról már
látni a márciusi nőegylet viasz
szoborcsoportját, a kénes műhaj
még mindig ott van a szemük-,
szájukban – marja őket a kín.
Itt dolgozhattak egykor, itt lenn:
bánya vagy kohógyár volt –
akár a luxus gőzhajók kazánháza.
Illegális munkatáborok voltak,
gyárnak álcázva – a szürke
falban gyerekkéz lenyomatok.
Akár a gőzgép lapátja, úgy áll
itt ez a fordított gémeskút.
Majd lepihenünk a cigarettások
pihenőhelyén, azok a furcsa
mélyedések mellett, ahonnan
egykor a öngyújtósok álltak.
Alászállt a füst az alantas múltba,
mint mi a sötét középkorba.