Monumentális jeremiád – Kertész Imre Haldimann-levelek című kötetéről
 
Kertész Imre legújabb, Haldimann-levelek című kötete nem csupán kordokumentum, ahogy a sajtóban olvashatjuk, hanem megközelíthetjük levélregényként, hasonlóan, ahogy a K. dossziét. Bár a levelek tartják a klasszikus formát – megszólítással és köszönéssel indítnak és hálás búcsúval végződnek –, Kertész képes túllépni a misszilis kategóriáján.
            Kertész Imre 1977 tavaszán valakitől az uszodában azt hallja, hogy egy magyar származású, de Svájcban élő irodalomkritikus, Eva Haldimann a Neue  Zürcher Zeitung hasábjain több kortárs magyar szerző mellett a Sorstalanságról ír élvezetes kritikát. Haldimann évtizedes kihagyás után ír újra honi írókról, azok közé az irodalmárok közé tartozik – Ingrid Krüger[1] mellett –, akik a magyar irodalmat külföldön népszerűsítik. Kertész barátságát Haldimannal a magas fokú teátrális közeledés tette lehetővé, már-már kosztolányis bús férfi panaszai jutnak erről az eszembe. Oly tisztelettudóan, hebegve-habogva írnak egymásnak, hogy le tudják egymást nyűgözni. Mert az őszinteség, bármily közhelyszerű is, egyszersmind elbizonytalanítja az elmét. Az első, kissé infantilis levél után nyílik meg igazán a kötet, és a szereplő-szerző Cervantes lovagjaként végigutazza az egész világot, morális válságról ír – a totalitarizmus kiszolgáltatottjaként. Igazi világpolgár-életről ad számot.
Kertész Imre hű bírálója Haldimann a Kaddisról úgy ír, mint egy halálfugáról, a Haldimann-levelek pedig egyszerűen nem más, mint egy jeremiád. Bár a jeremiád epikolírai műfaj, egyszerűbben fogalmazva gyászdal, mégis a prózai jellege végett[2] Kertész kötete megadja azt a hangulatot, témát, amely az egésznek monumentális jelleget ad. Kertész számot ad szülőföldje kultúrájának pusztulásáról, de ez nem pusztán panaszkodás tőle. Néhol a drámai hangot megütő levelek mögött a jól ismert fekete humor sejlik fel. Kezdetben a honi kritikai visszhang csöndességéről szól, kudarcnak éli meg mindazt, amit a Sorstalanságért kapott. Fanyar siker, "Lucifer-öröm", mondja[3].
Ebben az őszinte mederben számol be Kertész az alkotás folyamatáról, egy regény megszületéséhez vezető döntéseiről, például arról, miként alakul át színdarabból kész regénnyé a Felszámolás, miként hatnak rá folyamatosan elődei, főleg Albert Camus és Franz Kafka prózái, utóbbinál különösen a Kastély. Megtudhatjuk, hogyan vet el akár bekezdéseket, hogyan képes évek után visszatérni egy kézirathoz, mintha meg sem történt volna a közte lévő idő. Az olvasó ilyenkor hitetlenkedve kérdezné meg: lehetséges ilyen töredékesen egybegyúrni mindazt a szövegfolyamot, amit a szerző akár évtizedekig is ír? Mert bár szaggatottság jellemzi a Kertész-műveket, mégsem ez az inspiráció jut erről eszünkbe.
A Haldminann-levelek az utaztató regények műfajával is kapcsolatba hozható. Nem csupán a helyszínek színes bemutatása miatt, egyszerűen az elme egyszerre külső és belső utazása ez. Kertész ámulattal tud írni külföldi útjairól, egy-egy operaélményéről, berlini vagy bécsi kávéházak asztalainál ülve. Mint ahogy A kudarc főszereplője, amikor " az öreg […] gondolkodva (gondolataiba merülve) állt az iratszekrény előtt", ült és gondolkodott. Kertész ebből a helyzetből képes kihozni a legjobbat: idő nélküli történeteket.
Kertész nem kerüli meg a politikát sem, bár kötetben betöltött szerepét úgy lehetne meghatározni, mint Kokoschka háttérben úszó figuráit: színesek, zajosak, természetszerűek. Ha Auschwitzról vagy holokausztról beszélünk, nem lehet kizárni belőle a politikai konnotációt, így a Kádár-rezsim, a Csoóri-botrány és az Írószövetségnek intézett Kertész-nyilatkozat mindezekről ad számot. Kertész leveleiben újra és újra felbukkanó motívumokként értelmezhetőek. Nem hagyja nyugodni az író elméjét a politikai összeférhetetlenség Auschwitzról, generációjának cserbenhagyása. A Csoóri-botrány máig kihat Kertész hozzáállására, amikor az Írószövetségről kérdezik, mert látszólag tagja, de árnyékként van jelen csupán.
Eva Haldimannal való találkozásai után írt leveleiben fogalmazódik meg az, hogy Kertész ars poeticáját az individuum határozza meg, amelynek "a boldogság kötelesség"[4]. Ezért kényszerült Berlinbe utazni, ahol "jól érezte" magát, ahonnan madártávlatból tudta szemlélni a magyarországi viszonyokat, ahol az egyéni barbarizmus csúcsra hágott, és az egyéni szabad akarat és érvényesülés hiábavalóság. Mindez a magyarországi irodalmi körök általi megbélyegzéssel jár. Ez a kötet ezért is fontos, mert fenntartja mindazt, amit egy nemzet megtehet egy íróval szemben: ellehetetleníti munkásságát – a korábban említett kritikai nélkülözés akár cenzúraként is olvasható. Azonban a Nobel-díj kihirdetése után már más lett a helyzet, a szerzők-szerkesztők kénytelen voltak beszélni róla, recenzálni műveit, mert első magyar Nobel-díjasként némiképp kijárt. A sors fintora, hogy a díj odaítélése óta az a kiadó vette szárnya alá a Kertész-életmű kiadását, amely annak idején, 1975-ben a Sorstalanságot elutasította.[5]
Kertész Imre Haldimann-levelek című levélregénye az önismétlésen kívül – amivel Kertészt örökösen vádolják – bemutat egy olyan világpolgári sorsot, amelyben az egyén, mint a kultúra őrzője
megdöbbentő őszinteséggel és makacssággal ír a második világháború utáni magyarországi helyzetről, a kommunizmusról, amely az ő elméjét is megfertőzte. Balgaság lenne tőlünk, ha egy öregedő író feljegyzéseit nem vennénk komolyan, hiszen nincs magyarázat arra, miért ragad tollat Auschwitz után, mert "nincs olyan, hogy Auschwitz előtt vagy után".
 
(Kertész Imre, Haldimann-levelek, Magvető, 2010)