2014. 01. 06.
:re Bochnia, SATIRE ABOUT MENGELE
JOZEF, A ROZPUSTNIK
És volt olyan idő, amikor jómagam is a gázkamrában végeztem– mondta végül Jozef Mengele, amikor Dante erdejéből menekülve rátaláltak, 2014. november havában. Amikor leült vele szemben a tiszt a kihallgató szobában, kérdés nélkül felállt és hadarva, ingerülten belekezdett a történetébe.
Egy évvel a kihallgatás előtt. Krakkó. A karácsonyi vásárlás nagyban elkezdődött, főleg német és holland turistacsoportok özönlötték el a főteret. A királyi várnegyed közelében, a Konopnickiej utca gangos házában ébredtem. Pár perc sétára a vonatállomástól. Kristálytisztán emlékszem a helyre, hiszen onnan indult a deportálás Oświęcim felé. De irdatlanul hideg volt. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna részem ilyen hideg téli estéhez. Vagy csak a bombázó repülők petéi melegítették fel a földet, nem tudom. Ahogy kiléptem az utcára, erős izzadságszag csapta meg az orromat. Azt mondanám, olyan volt, mint az uszodák kényen illata. A szórakozóhely ajánlata között ott volt a gázkamra. Azt gondoltam, valami kísérleti hely, ahol én is dolgoztam. A kíváncsiság azt kérte tőlem, hogy menjek be és figyeljem meg. Nem tudhattam, mi vár rám. Egy kisgatyás, rágózó, szőrös fiatalember érthetetlen nyelven hozzám beszélt. Németül hadartam neki, hogy be szeretnék menni. Mire ő, fiatalosan, lazán németre váltott és harminc zlotyit kért. Nekem pedig csak birodalmi márkám volt a zsebembe. Ő csak furcsán nézett, értetlenkedett, hogy mi ez a pénz. Azt hittem, csóválja a fejét. Majd egy lépést tett hátrafelé és a függöny mögött eltűnt a pénzemmel. Pár másodperc múlva újra megjelent, és azt mondta, köszöni, elfogadja, többet ér, mint bármi más. Gyűjti a régiségeket. Jómagam is kissé régimódian öltözködtem, így régiség kereskedőnek nézett. Aztán elővett egy papucsot és egy rozzant törülközőt. Mereven bámultam rá, de ő nyomta a kezembe, haladjak befelé. És egy karkötőt vágott hozzám, "ez a maga száma". Hát jóval kisebb szám volt, mint a mieink Birkenauban, de hát istenem, valahol el kell kezdeni nekik is, gondoltam. Az öltözőfülke tisztára, mint akkoriban: negyvenes évekbeli festés, egy alkalmas ruhafogas, lakkozott fapad. Gyorsan levetkőztem és befelé vettem az irányt. Idős, megnyúlt bőrű férfiak szemben ültek egymással és a napi politikáról beszéltek. Valami Timur Vermes könyvét emlegették, ami a Führerről szólt. Gondoltam, igen tehetséges lehet, ha a Führer hagyta magát és elmondta neki a történetét. Balra a bárban ugyanaz a figura, aki belépéskor is fogadott. Sietősen kérdeztem tőle, merre van a gázkamra. Látta a szememben a csillogást és nagy mosoly közepette közölte velem, hogy a lépcsőn le egyenes a sötét felé menjek. Amikor a lépcső felé vettem az irányt, lengyelül azt motyogta maga elé, hogy "Ah, tylko inne rozpustnik". A gázkamra előtt egy nyitott tusoló várt rám, amivel szemben egy nyitott piszoár és egy meztelen bronzszobor uralta a teret és mindent valami orrfacsaró bűz árasztott el (a szar, a húgy és a jellegzetes öreg szag keveréke volt). Minden arra utalt, hogy a módszeremet alkalmazzák, akár egy múzeumban, gondoltam. Szerettem volna megnézni a gázkamrát is. Égtem a kíváncsiságtól, hogy milyen belülről egy mai darab. De nem láttam semmit. Sötét volt és minden nedves. Ájuldozó, sikítozó emberek helyett inkább kéjelgő vén faszokat hallottam és megszeppent, összehúzott lábakkal ülő fiatal fiúkat, mint denevérek gubbasztottak a falak mellett.
Homoszexuális férfiak. Nem félnek a forró gőztől, hanem egyszerűen élvezik, sőt majd meghalnak érte. A csodálkozástól, a zavarodottságtól észre se vettem, hogy hátamat, mellkasomat és lábam közét már kezek lepik el. És mint a leggyengébb láncszem, a piramis alatt találtam máris magam. Nem tudtam mit tenni. A szenvedés újabb fokozatát tanultam meg. Nehezen kijutottam a kamrából és mosolygó arcok vártak a zuhanyrózsák alatt. Nem tudtam egyik nevét sem, csak a számaikat. Hátborzongató volt. Különös szeretet a kevélység.
Még mindig ziháltam, amikor fent a zárt, cigarettázók termében leültem a műbor fotelre és fejemet, mint Rodin gondolkodója, előrehajtottam és értetlenül néztem a földet. A velem szembe lévő bajszos fiatalember egy táborbéli sonderkommandósra emlékeztetett, aki folyton kéjelgő arccal vette tudomásul parancsaimat. Ő is kéjelgő arcot vágott, de nem azért: nagytotálban látta, mi van a törülközőm alatt. Ahogy a cigarettát fújta a szemembe, ott akkor elfogott a kétség. Minden hiábavaló volt. Minden, amit tettem a birodalomért, lényegtelen volt. Ezek itt fityiszt mutattak a gázkamrának, a halálnak, az öregkornak. Nincs szégyenérzetük, de nincs félelmük sem. Auschwitz óta nincs olyan, hogy Auschwitz előtt. Dante elől menekülve kerültem az erdőbe, ott ahol maguk rám találtak. Mocskosan, saját magam áldozataként. Úgy érezném a nyakam körül a finom rostját a kötélnek, ahogy a rajtam taposó homoszexuális férfiak kezét. Aztán majd halálom után a boncoló orvos, felnevetve, azt írná a lezáró írásában: végelgyengülésben meghalt.
Egy évvel a kihallgatás előtt. Krakkó. A karácsonyi vásárlás nagyban elkezdődött, főleg német és holland turistacsoportok özönlötték el a főteret. A királyi várnegyed közelében, a Konopnickiej utca gangos házában ébredtem. Pár perc sétára a vonatállomástól. Kristálytisztán emlékszem a helyre, hiszen onnan indult a deportálás Oświęcim felé. De irdatlanul hideg volt. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna részem ilyen hideg téli estéhez. Vagy csak a bombázó repülők petéi melegítették fel a földet, nem tudom. Ahogy kiléptem az utcára, erős izzadságszag csapta meg az orromat. Azt mondanám, olyan volt, mint az uszodák kényen illata. A szórakozóhely ajánlata között ott volt a gázkamra. Azt gondoltam, valami kísérleti hely, ahol én is dolgoztam. A kíváncsiság azt kérte tőlem, hogy menjek be és figyeljem meg. Nem tudhattam, mi vár rám. Egy kisgatyás, rágózó, szőrös fiatalember érthetetlen nyelven hozzám beszélt. Németül hadartam neki, hogy be szeretnék menni. Mire ő, fiatalosan, lazán németre váltott és harminc zlotyit kért. Nekem pedig csak birodalmi márkám volt a zsebembe. Ő csak furcsán nézett, értetlenkedett, hogy mi ez a pénz. Azt hittem, csóválja a fejét. Majd egy lépést tett hátrafelé és a függöny mögött eltűnt a pénzemmel. Pár másodperc múlva újra megjelent, és azt mondta, köszöni, elfogadja, többet ér, mint bármi más. Gyűjti a régiségeket. Jómagam is kissé régimódian öltözködtem, így régiség kereskedőnek nézett. Aztán elővett egy papucsot és egy rozzant törülközőt. Mereven bámultam rá, de ő nyomta a kezembe, haladjak befelé. És egy karkötőt vágott hozzám, "ez a maga száma". Hát jóval kisebb szám volt, mint a mieink Birkenauban, de hát istenem, valahol el kell kezdeni nekik is, gondoltam. Az öltözőfülke tisztára, mint akkoriban: negyvenes évekbeli festés, egy alkalmas ruhafogas, lakkozott fapad. Gyorsan levetkőztem és befelé vettem az irányt. Idős, megnyúlt bőrű férfiak szemben ültek egymással és a napi politikáról beszéltek. Valami Timur Vermes könyvét emlegették, ami a Führerről szólt. Gondoltam, igen tehetséges lehet, ha a Führer hagyta magát és elmondta neki a történetét. Balra a bárban ugyanaz a figura, aki belépéskor is fogadott. Sietősen kérdeztem tőle, merre van a gázkamra. Látta a szememben a csillogást és nagy mosoly közepette közölte velem, hogy a lépcsőn le egyenes a sötét felé menjek. Amikor a lépcső felé vettem az irányt, lengyelül azt motyogta maga elé, hogy "Ah, tylko inne rozpustnik". A gázkamra előtt egy nyitott tusoló várt rám, amivel szemben egy nyitott piszoár és egy meztelen bronzszobor uralta a teret és mindent valami orrfacsaró bűz árasztott el (a szar, a húgy és a jellegzetes öreg szag keveréke volt). Minden arra utalt, hogy a módszeremet alkalmazzák, akár egy múzeumban, gondoltam. Szerettem volna megnézni a gázkamrát is. Égtem a kíváncsiságtól, hogy milyen belülről egy mai darab. De nem láttam semmit. Sötét volt és minden nedves. Ájuldozó, sikítozó emberek helyett inkább kéjelgő vén faszokat hallottam és megszeppent, összehúzott lábakkal ülő fiatal fiúkat, mint denevérek gubbasztottak a falak mellett.
Homoszexuális férfiak. Nem félnek a forró gőztől, hanem egyszerűen élvezik, sőt majd meghalnak érte. A csodálkozástól, a zavarodottságtól észre se vettem, hogy hátamat, mellkasomat és lábam közét már kezek lepik el. És mint a leggyengébb láncszem, a piramis alatt találtam máris magam. Nem tudtam mit tenni. A szenvedés újabb fokozatát tanultam meg. Nehezen kijutottam a kamrából és mosolygó arcok vártak a zuhanyrózsák alatt. Nem tudtam egyik nevét sem, csak a számaikat. Hátborzongató volt. Különös szeretet a kevélység.
Még mindig ziháltam, amikor fent a zárt, cigarettázók termében leültem a műbor fotelre és fejemet, mint Rodin gondolkodója, előrehajtottam és értetlenül néztem a földet. A velem szembe lévő bajszos fiatalember egy táborbéli sonderkommandósra emlékeztetett, aki folyton kéjelgő arccal vette tudomásul parancsaimat. Ő is kéjelgő arcot vágott, de nem azért: nagytotálban látta, mi van a törülközőm alatt. Ahogy a cigarettát fújta a szemembe, ott akkor elfogott a kétség. Minden hiábavaló volt. Minden, amit tettem a birodalomért, lényegtelen volt. Ezek itt fityiszt mutattak a gázkamrának, a halálnak, az öregkornak. Nincs szégyenérzetük, de nincs félelmük sem. Auschwitz óta nincs olyan, hogy Auschwitz előtt. Dante elől menekülve kerültem az erdőbe, ott ahol maguk rám találtak. Mocskosan, saját magam áldozataként. Úgy érezném a nyakam körül a finom rostját a kötélnek, ahogy a rajtam taposó homoszexuális férfiak kezét. Aztán majd halálom után a boncoló orvos, felnevetve, azt írná a lezáró írásában: végelgyengülésben meghalt.