—Azt hittem, hogy egy kutyát kínoznak a szemben lévő ház emeletén – mondta szenvtelenül Jan, amikor a Vasárnapi Evangélium elhalálozási rovat egyik cikkét olvasta.
—Nem sajnos – válaszolta csüggedten Mateusz – pénteken a kórházban már hallottam, hogy egy fiatal fiú halt meg. A boncoló orvos asszisztense persze elkotyogta, hogy a fiút megölték.
—Nocsak – érdeklődést se tanúsítva Jan – ha így belegondolok, azon az éjjelen nem kutyavonítást hallottunk, hanem egy eltorzult segélykérő hangot. Annyira nem különös, a Polonia gyakran ad közre haláleseteket, persze nem lakott területeken történt egyik sem, hanem inkább a Niepołomice rengetegben.
—Igen – mondta Mateusz – látom, ahogy az összezavarodott anyák régi vászon pelenkákba csavarják a kisdedeket, és felkent arccal elindulnak az erdőbe, hogy lerakják őket. Aztán a magára hagyott csecsemőket már csak holtan találják meg vagy a favágók, vagy az állományban lévő kiskatonák, gyakorlat közben. A városlakók szemernyit sem döbbennek meg egyik eseten sem. Fintorgással megtűzdelve lapoznak tovább az újságban, tekerik tovább egy másik rádióadóra.
—Esetleg, ha egy kutya halt volna meg, talán kezüket a magasba emelve szitkozódtak volna.
—Nem hiszem – mondta Jan –, ha hallanád, hogy bánnak saját házi kedvenceikkel, nem állítanád ezt.
—Tehát, megölték.
Mateusz kortyolt egyet a Bikavérből, majd tovább folytatta a délutáni takarítást.
Amikor Jan becsukta a Vasárnapi Evangéliumot, kinézett az ablakon, és azon kezdett el gondolkodni, vajon hogyan halt meg a fiatal fiú. Ugyanis a szomszédok között elég könnyű találni beteges figurákat.
A földszinten élő angol tanárnő szentül hiszi, hogy szomszédjai mindenáron zavarni akarják őt. És ennek ő hangot is ad. Nem egyszer lehetett hallani, ahogy hangosan üvöltözött emberekkel, hogy kihívja a rendőrséget, mert ki akarják őt füstölni lakásából a bejárat előtt pöfékelő cigarettások. Máskor azt hangoztatta, hogy hangosan hallgatják a zenét délután hatkor, amikor ő munka után pihenni szeretne. Fenyegetéseire senki sem válaszolt komolyan. Nem is egyszer fejéhez vágták, hogy hívja csak a rendőrséget. Egy hajnali órában dörömbölt Jan ajtaján, és feldúltan közölte, hogy nem éppen ilyenkor kéne húst klopfolni, mire Jan értetlenül nézett rá, és közölte vele, hogy éppen aludt és felébreztette őt. Ettől függetlenül nem nyugodott bele. Minden adandó alkalommal felcsörtetett az emeletre, hogy elmondja panaszát a fakó arcú Jannak, aki erről tudomást sem véve becsukta orra előtt az ajtót.
Jan éppen a szemben lévő házat figyelte, amikor ajtó szomszédja eltorzult hangon egy férfival vitatkozik azon, miért csapja be az ajtót minden áldott este. Jan az ajtónak támaszkodva hallgatta végig, ahogy a nő azzal érvel, hogy valaki fel akarja gyújtani őt, mert olyan meleg van a lakásában és kénytelen kinyitni állandóan az ajtaját olyankor, amikor már nem bírja elviselni a hőséget. Érdemes megjegyezni, hogy gázóráját leszerelték, a lakásában a gáz le van kapcsolva, így se a fűtésre, se a gáztűzhelyre nem tudott hivatkozni.
Ha Jan kinyitja az ajtaját, hogy levigye a szemetét, akkor a hölgy résnyire nyitja ajtaját és kifigyel rajta, hova megy a fiú. Jannak ez kifejezetten nem tetszik, bár nem jegyzi meg, mégis rendkívül zavarja, hogy megfigyelik őt. Naphosszat a számítógépén dolgozik, és többnyelvű könyveket olvas. 1984. Mester és Margarita. Hello, Doktor Mengele!
A környékbeliek a helyi suhancokat gyanúsítják, akik számos alkalommal bántalmaztak időseket, fiatalokat egyaránt. Gyanítom, hogy unatkoznak – mondta Jan –, amikor meglátta az ablakból a fiúkat. Nincs számítógépük, nincs saját tévéjük a szobában, nincs telefonjuk, amivel elüssék az időt. Pénzük nincs, mert nem dolgoznak, így Krakkóba se tudnak felutazni. Ennyi fiatalnak meg se állnak, ha stoppal akarnának eljutni valahová. Így marad a helyiek bántalmazása. Utána meg a délutáni mise előtt meggyónják bűneiket a papnak.
—Aztán elmennek sört venni. – válaszolta porolás közben Mateusz, aki már addigra végzett a porszívózással – ezek a fiatalok nem kólát isznak, mint az amerikaiak, sört isznak, mint a felnőtt férfiak és úgy viselkednek, mint a lumpok, csak ugye nekik nincs munkájuk.
—Néhányuknak nyáron akad egy-két meló, építkezésekkor. Ha emlékszel, az öregek otthona mögött épülő új háznál is ott lébecoltak. Segédmunkát kaptak, annál többet nem tudtak nekik adni, a legtöbb a líceumig se jutott el. – mondta Jan, kizökkenve a megfigyelésből. Ha egyszer valamelyiket elkapnák, lenne okuk leültetni.
—Ne hidd azt – segítette ki Mateusz – ezeknek megvannak az ismerőseik az őrsön is. Kimagyaráznák magukat és vígan mesélnék pingpongozás közben, vihogva, hogy milyen fejet vágtak a rendőrök.
—De ezt a fiatal fiút szerintem se ők ölték meg. – jelentette ki szárazon Jan.
—Érdekes, pedig azt hittem, te mindenképp ellenük leszel, hisz éppen miattuk nem nagyon lépsz ki a lakásból, és egész nap mást se csinálsz, mint a gépeden írsz vagy olvasol.
—Azt azért nem mondtam, hogy semmi közük nincs hozzá. – tette hozzá Jan. Emlékszel, ahogy a vonító hang megszűnése előtt ők már az ajtó előtt várakoztak.
—Mint a hiénák.
—Én inkább keselyűt mondanék. A hiéna kedvét leli a gyilkolásban. De ne ragadtassuk el magunkat. Ezek a dögevő állatok, hiénák, keselyűk végignézik a gyilkolást. Ezek a suhancok aligha hallották az elejétől. Amondó vagyok, hogy pusztán azért voltak ott, mert ismét unatkoztak. Az akasztásokat nagy figyelem övezi, még a mai napig.
—Azonban mind abban a házban él, ahol a fiút megölték. Lehetne valamelyik a tettes.
—Nem hiszem, kedves Mateusz. Úgy gondolom, hogy ez az eset végtelenül egyszerű. Habár nem tudom, hogyan találtak rá a holttestre, már aznap éjjel, de ha a következtetésem helytálló, és általában nem szoktam súlyosan tévedni, akkor a fiút nem ölték meg. Az ajtószomszédunk akkor éppen nem tartózkodott itthon. Az ajtaján a vízóra-leolvasó hátrahagyott cetlije még mindig ott fityeg, és az alattunk lévő angol tanár sem lehetett, aki nem hallgatott zenét, de a villany még fel volt kapcsolva nála. Az ide-oda rohangáló fiatal suhancok hozták a híreket. Mindenki azt hitte először, hogy egy kutyát kínoznak. Aztán, ha jól emlékszel Mateusz, egy idő után nem csak a kutya vonítását hallottad, amikor a környező kutyák is becsatlakoztak, hanem egy egészen fura hangot. Ha a kutyák nélkül hallgattuk volna végig, akkor egy idősebb, rekedt hangú nő sikolyát hallhattuk volna. Aki feltételezem az anyja lehetett a fiúnak. No, mármost a halottról egy idős asszony, békapofája miatt Fionának gúnyolják, és zsíros, fekete hajú lánya, Mal, terjesztette róla, hogy meleg. Amikor a fiú reggelenként a krakkói vonathoz sietett, a suhancok háta mögött el-elsuttogtak egy "anal kakaót".  A pletyka, kedves barátom, a legaljasabb kommunikáció.
—Tehát úgy gondolod, hogy felakasztva talált rá édesanyja? Ne feledd, hogy nem csupán sikolyokat hallottunk, hanem zúgolódást is. Mintha vitatkoztak volna.
—Az itt napi szinten folyik. Nem lennék meglepve, ha éppen akkor is egy középkorú házaspár vagy két szomszéd összeszólalkozott volna egymással. Kivárta a legmegfelelőbb időpontot, amikor a kutyák fel szoktak vonítani. Majd kapóra jött mások veszekedése, amikor elhatározta magát.
—A kisemberek, falukban, fel szokták akasztani magukat. Itt aligha volt lehetősége felakasztani magát egy mestergerendára.
—Mit is mondtál, hogy találtak rá? – kérdezte Jan, nem figyelve barátja megjegyzését.
—Az asszony, a fiú anyja a szekrényben talált rá, a fogasok között. – mondta Mateusz meglepetten, amikor éppen leemelt egy vászonkabátot a fogasról, hogy megtisztítsa.
—Érdekes – mondta Jan – érdekes, aligha lehetett volna ennél stílusosabb.