A befejezetlen fúga



egy fogyatékos magányával, de szeretetével
együtt ülök az ágyon

és zavarodottan keresem kedvesem kezét,
azt mondanád, költőként,
én szeretném egy kisfiúként megérinteni őt,
bizalommal vagy bizalmatlanul,
pulóverem ujja a tenyeremre ereszkedik,

és csöndben megállok,
a papírlap fölött, a szavak egyszerűsége alatt,
elfelejtenék mindent, ami verssé akar válni,
arra vársz, hogy mondjak valami újabbat,

ahogy az anyja otthagyott ruhájába bújt,
ahogy próbálta rám húzni, félve,
ahogy a zipzárt húzta fel a hátamon,
ahogy az ujját húzta végig a hátamon,
ahogy fejét döntötte lapockáim közé,

múltnak, elmúltnak fogod értelmezni,
aminek vége van, pedig a múlt idő teszi,
a múlt idő csap be téged, nem lehet
erről szó, a hiányát pótolom ezzel,
ha majd újra találkozunk, és tényleg
találkozunk, a lakásunkban, nem máshol.

nincs mit olvasni, de legalább van
mit nézni és hallgatni,

az emlékeimről megkérdezhetnek,
a kedvesemről is érdeklődhetnek,
és ne kérdezzenek a magányról,
de kérdezzenek újra a kedvesemről,
s akkor újra emlékeimre számítok,

kedvtelenül sétálok a városban,
egy másik országban, másokkal,
és ahogy most a sorokat figyelem,
ahogy az egyszerű szavakat nézem,
ahogy a boldog vagy a boldogtalan
se tudja, mikor elég az elég,

de mondtam előre neked, hogy
egy fogyatékos magányával ülök
az ablak előtt,
és a táj helyett egymást nézzük